Egy igazi nő
Olívia a zöld, nyeles mosogatókefével sikálta a kádat. Ezt egy ideje megerőltető, extrém mutatványnak érezte, de nem hátrált meg. „Egy igazi nő szembenéz a kihívásokkal!” – mondogatta az anyja, és ő mindig igyekezett megfelelni az elvárásainak.
Az augusztusi hőségben csak egy benetton zöld atlétatrikót és színben hozzá illő francia pamutbugyit viselt. A fizikai munka így is megizzasztotta. Ahogy a csípőjét támasztva felegyenesedett, megpillantotta magát a tükörben.
- Mint aki lenyelt egy elefántot – mondta, miközben a súrolókefét a kád szélére támasztva két kézzel végigsimított domborodó hasán.
A konyhában hosszan kiengedte a csapot, mielőtt alá tartotta a poharat. Mohón ivott, a szája szélén túlcsordult a víz. Végigfolyt a nyakán, be a dekoltázsába, két gigantikus melle között a hasáig. Ott, mint kispatak a domb tövében kettéágazva csordogált tovább a derekán, a csípőjén, hogy az ágyéka fölött újra egyesülve a kánikulában kissé lehűtse a bőrét. Mire a szeméremdomb alá ért a víz felforrósodott, a kispatak folyammá duzzadt. Lecsorgott a combjain eláztatva a bugyit és a papucsát. Olívia a meglepetéstől csuklani kezdett. A mobiljáért nyúlt és néhány másodpercig nyomva tartotta a kettes gombot. Az anyja az első csörgésre felvette.
- Mondjad, Bogyó!
- Elkezdődött.
Míg anyjára várt Olívia megmosakodott, fehérneműt cserélt, és farmert húzott. Az első fájás akkor érkezett, amikor hasára igazította a kismama nadrág rugalmas derekát. Úgy érezte, mintha erős kéz markolná, szorongatná. Tudta, hogy fájni fog, de nem hitte, hogy ennyire.
A pipere holmit pakolva hallotta, ahogy kulcs fordul a zárban, s rögtön utána anyja éles hangja töltötte meg az előszobát.
- Gyerünk, gyerünk! Lent vár a taxi! – harsogta a magas karcsú asszony ropogósra vasalt fehér lenvászon kosztümben és meggy bordó selyemsálban a szélesre tárt ajtóból.
- Anya, – nyögte Olívia – hová készültél? Szülni megyünk, nem partira!
- Hát éppen ez az! Így nem jöhetsz az unokám születésére Bogyó! Vegyél fel valami rendes holmit! A mentaszínű selyemruhácska jó lesz. Én majd megfésüllek, te meg hozd rendbe az arcodat! Egy igazi nő a szemetet sem viszi le rúzs nélkül!
Olívia tudta, jobban teszi, ha nem vitázik és megadóan az anyja kezébe nyomta a pipere táskát.
A készülődés alatt ötször érezte a fájásokat. Az egyik görcs akkor hasított belé, amikor az ecsetes tussal vonalat húzott a bal szemhéjára. Nagyjából egy percig tartott. Miután elmúlt, letörölte a girbe-gurba mintázatot, és újra próbálkozott. Az anyja a háta mögött állt és instruálta:
- Ott egy kicsit vastagabbra… Ne, ne a barnával, a kék jobban kiemeli a zöld szemedet… Tegyél egy kis púdert is, Bogyókám.
Egy másik görcs a jobb harisnya felhúzása közben érte. Olívia vörösre lakkozott körmeit a vádlijába mélyesztette, amitől megpattant és lefutott egy szem.
- Francba! – bukott ki belőle.
- Nem kisasszony, ilyen szavakat egy nő nem használ!
- Nem kell a rohadt harisnya!
- Dehogynem kell. Egy igazi nő a szoknya alatt harisnyát, a blúz alatt kombinét visel.
A lány az utolsó szavakat, mint egy verset együtt skandálta az anyjával, s közben tekintetét az égre emelte. De most onnan sem érkezett segítség. A fájások egyre gyakrabban és egyre erősebben törtek rá.
Miután Olívia felöltözött, kifestette az arcát és megfésülködött, az anyja engedélyt adott az indulásra. A ház előtt hófehér Mercédesz várta őket.
- Az alkalomhoz illő – mosolygott elégedetten az anya. – Nem hiszed el, Bogyó, először egy Suzukit küldtek. Képzelheted, milyen botrányt csináltam!
Olívia elképzelte, miközben beszállt a hátsó ülésre, és egy újabb fájástól összegörnyedve nézte, ahogyan az anyja megvárja, míg a sofőr kiszáll és kinyitja előtte az anyósülés felöli ajtót.
Egy döccenőnél Olívia felszisszent.
- Óvatosabban! – förmedt a sofőrre az asszony. – A lányom szülni fog, ha nem vette volna észre. Apropó maga agglegény, vagy csak nem hord jegygyűrűt?
A taxis lassított.
- Elváltam.
- Mi ez a csigatempó? Azt akarja, hogy itt essen ki a baba? Taposson bele, gyerünk! Magának van gyereke?
- Nincs.
- Na, látja! És mennyit szed össze havonta a taxizásból?
A sofőr elsápadt. Az asszony hátrafordult és a lányára kacsintott.
- Látod, Bogyókám, vannak még jóravaló egyedülálló férfiak. Sosem fogom megérteni, miért kellett neked pont a kétgyerekes főnököddel kikezdeni?
- Anya, kérlek! – nyögte Olívia.
A kórházba érve az asszony fontoskodva osztotta az utasításokat!
- Hozzanak egy hordágyat! Hívják ide Cserna doktort!... A beöntésre már nem érünk rá!... A borotválásra nem lesz szükség, ehhez a brazilra vágott fazonhoz maga nem fog hozzányúlni! Vigye innen azt a pengét!... Epidurálist nem kérünk! Csak egy hideg limonádét… Nem, az nekem lesz, teljesen kiszáradt a torkom.
Olívia úgy érezte, mintha óriások akarnák kitépni a lábait, szorítanák a derekát és a hasát. Később megérkezett az orvos, és megpróbálta átvenni az irányítást.
- No lám, ez az orvosod? Elég jóképű és biztosan jól keres! – mosolygott elégedetten az asszony. – Maga nős? Gyereke van? Gyakran ügyel? Hajkurássza a nővérkéket? A magánpraxis sokat hoz?
Olíviát egy újabb fájás rántotta össze, ami elterelte az orvos figyelmét a záporozó kérdésekről.
- Lélegezzen mélyen és nagyokat.
- Lélegezz, Bogyó! – visszhangozta az anyja.
- Most rákapcsolom a monitorra. Amikor a vonal meggörbül, nyomjon. Amikor ellaposodik, lazítson.
- Nyom, lazít! Érted, Bogyó?!
- Ne aggódjon, minden rendben lesz. Már négyujjnyira kitágult. Mire hármat számol, kint is lesz a kisbaba – bíztatta a lányt az orvos.
- Számolj háromig! – utasította az anyja.
Olívia fújtatott és izzadt. Szerette volna, ha egy megnyugtató, hűvös férfikéz megsimítja a homlokát, ha egy érdes bariton bíztató szavakat suttog a fülébe. Ehelyett azt hallgatta, hogy az anyja fejhangon visítva ismételgeti az orvos szavait.
- Most nyomjon!
- Nyooooooomd!
- Lazítson!
- Lazíííííts!
- Lélegezzen!
- Lélegeeeez!
Olívia összeszorította a száját és becsukta a szemét. Erőlködött, hogy kinyomja magából gyermekét és fejéből kizárja az anyja hangját. De egyelőre egyik sem sikerült. Úgy érezte az ágyéka szétszakad, a feje felrobban. Sikítani szeretett volna. Aztán arra gondolt, hogy egy igazi nő uralkodik magán. Mélyet sóhajtott, elengedte az ágy szélét, amit eddig szorított, felült és a tőle telhető legnagyobb nyugalommal így szólt:
- Állj! Ebből elég! Ez kurvára fáj! Erről nem volt szó! Itt anya átveszi. Én meg addig iszom a büfében egy hideg limonádét!
Istennő kis pocakkal
Szokatlanul enyhe januári este volt, de a bojlertestű időjósnő a tévében hétvégére újra fagyokat ígért. Az egyenes vonalú, drapp ruha előnytelenül hangsúlyozta vastag derekát, amin a széles, okkersárga öv sem segített. Miniszoknyája alól két zellergumó térd kandikált elő, rövid lábait a tűsarkú körömcipő sem tudta meghosszabbítani.
- Na, drága, te is több kritikával fogadhatnád a sztájlisztok ötleteit – dünnyögte Olívia, miközben a gardróbban kutatott.
- Valami elegáns, mégis kényelmes ruha kéne - gondolta. - Ez egy oximoron, az elegáns ruha sohasem kényelmes.
Húsz perces keresgélés után végül a grafitszürke nadrágkosztüm mellett döntött, melynek blézere jótékonyan takarta még kicsi, de már észrevehetően domborodó pocakját.
A másnapi állásinterjúról csak néhány órája értesült, amikor megnyitotta az munkakereséshez generált e-mailfiókját. Első dolga volt, hogy utánanézzen a közbeszerzési törvény legutóbbi módosításainak. Hat évig dolgozott közbeszerzőként, de ennek már jó ideje. Ismeretei nyilvánvalóan megkoptak.
Nem ez volt álmai állása, a közbeszerzés sosem tartozott kedvenc időtöltései közé, ám nem volt más választása. Az elmúlt öt évben jogvédelemmel foglalkozott, csakhogy hiába tekintette ezt hivatásának, kénytelen volt felmondani. Kispocak ide vagy oda, mennie kellett.
Csütörtök reggel Olívia az Asztalos Sándor utca pocsolyáit kerülgetve igyekezett eljutni a Fővárosi Szennyvíztisztító Vállalat központi épületéhez.
- Szippantós leszel, Bogyókám? - kérdezte tőle élcelődve az anyja, amikor a lány előző nap bevallotta, hova adta be pályázatát.
Rá nem jellemző módon, Olívia tíz perccel korábban érkezett. Idegesen toporgott a bejárat előtt, nem volt sok tapasztalata az álláskeresésben. Eddigi két munkahelyét kapcsolatai révén találta. Most azonban ezek nélkül kellett boldogulnia. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a barátait, amikor állapotára fény derül. Attól pedig viszolygott, hogy távoli ismerősöktől kérjen szívességet.
A gazdasági főosztályon már várták. A kerek tárgyalóasztal körül két nő üldögélt. Érkezésére felálltak, és hivatalos kimértséggel nyújtottak kezet. Az idősebb, tömzsi asszony főosztályvezetőként mutatkozott be. Padlizsán színű zsorzsett kosztümöt viselt, hozzá világoskék pliszírozott blúzt. Olíviát az általános iskolai matektanárára emlékeztette. Szigorúan szorosra zárt vékony ajkai fölött őszbehajló bajuszka pelyhedzett. Az interjú alatt dölyfös hallgatásba burkolózott. Csak egyszer moccant, amikor sárga cetlit tolt a másik nő elé. Olívia fejjel lefelé is el tudta olvasni a kerekbetűs kézírást: nem tetszik.
A fiatalabb, magas vékony nő fekete haját rövidre vágatta, körmeit fényesre políroztatta. Angol szabású, krémszínű kosztümje arisztokratikus megjelenést kölcsönzött neki. De sem makulátlan öltözékével, sem ízléses sminkjével nem tudta ellensúlyozni előre ugró, ragadozó madár csőrére emlékeztető orrát.
- A ropiharcos és a szilvás gombóc. Utálnak – állapította meg magában Olívia.
Röviden összefoglalta szakmai életútját hangsúlyozva erényeit, melyek alkalmassá teszik a munkakör betöltésére, majd kedvesen mosolyogva várta a kérdéseket.
- Miért szeretne nálunk dolgozni?
A fiatalabb nő, mintha a veséjébe látna. Olívia csak ettől az egy kérdéstől tartott. Mit válaszoljon? Hogy kell a munka, mert valamiből el kell tartania születendő gyerekét? Hogy azért ezt választotta, mert fél kézzel is el tudja végezni, s így több ideje marad készülődni az anyaságra?
- Mindig is szerettem a közbeszerzést - hazudta végül - és olyan pozíciót keresek, amely nem jár sok stresszel.
- Pedig ez nem stressz-mentes munkakör - válaszolta fagyosan a karvalyorrú. - Nagyon sok a munka, és egy-egy ajánlatbontáskor akár túlórázni is kell.
Olívia mosolyogva idézte fel magában a boldog hivatali éveket, amikor zaklatottságának legfőbb forrása abból fakadt, hogyan hozza ki tender-győztesnek a feletteseknek legtöbbet tejelő céget. Ábrándozását a karvalyorrú köhintése szakította félbe.
- Szeretne mondani még valamit?
A lány dacosan a bajuszos nő szemébe fúrta tekintetét, és a rá jellemző felelőtlen szemtelenséggel kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott:
- A volt főnököm szerint istennő vagyok az ágyban.
Nekünk itt nincs dolgunk
Dél körül kövér pelyhekben kezdett havazni. Kora délutánra a Rákóczi szobor mögött heverő kupacot puha, fehér takaró borította. Az ünnep miatt a villamosmegállóban csak néhány utas téblábolt.
A halmot a kislány vette észre. Hat éves lehetett, rózsaszín, pomponos sapkája alól két szorosan befont szőke copf lógott bordó kabátkájára. Komoly arccal fogta a mellette álló öregasszony kezét.
- Mama, nézd, ott! - kiáltotta.
Elengedte a nagyanyját és a bokrok felé bökött. Az öregasszony hunyorogva fürkészte a mutatott irányt. Opálos pupillái egy pillanatra kitágultak. Megragadta a gyerek kezét és hátat fordított a bozótosnak.
- Ne törődj vele, kicsim - mondta.
- De gyere, mama, szólj rá! Meg fog fázni - erősködött a kislány, és két kézzel a nagyanyjába kapaszkodva igyekezett őt a bokrok közé rángatni.
A huzakodásra a megállóban várakozók is felfigyeltek, s hamarosan kis csoport állta körül a behavazott testet.
Percekig senki sem szólt.
Végül a rókabundás nő törte meg a csendet.
- Hívni kell a rendőrséget!
- Orvost inkább… - suttogta a fekete hajú fiú.
Zsebeibe süllyesztett kezekkel nyakát a vállai közé húzta. Kinyúlt kötött pulóvert és kopott farmert viselt. Ócska katonai bakancsával a havat rugdosta. Két társával az imént még a megállóban lökdösődtek, de a kíváncsiság őket is közelebb csalta.
- Itt az már nem segít - mondta a nagydarab férfi. Izmos vállain megfeszült a szövetkabát. Baljában reklámszatyrot lóbált, mutató és középső ujjának utolsó perce hiányzott. Gyufaszálat rágcsálva magabiztos terpeszben állt az összeverődött csoport közepén.
- Láttam már ilyet. Apósoméknál, múlt télen, disznóvágáson. A szomszéd betintázott, és hazafelé az árokba borult. A sötétben senki sem vette észre. Reggelre merevre fagyott. Elsőre úgy tűnt, mintha csak szunyókálna, de a bőre élettelen volt, sápadt fehér, mint a viasz. Abból tudtuk, hogy kimúlt.
- Ne a gyerek előtt! - szólt rá az öregasszony. Idegesen visszatűrte kötött sapkája alól előrehulló seszínű haját. - Gyere kicsim, nekünk itt nincs dolgunk! Még be kell mennünk a közértbe, mielőtt bezár.
Megragadta a gyerek kezét, hogy elvonszolja, de amaz lecövekelt, nem mozdult.
- Ez a bácsi meghalt?
- Azt nem tudhatjuk - válaszolta a nagyanyja, miközben szabad kezével kabátja legfelső gombját csavargatta.
- Meg - mondta a férfi, és kiköpte a gyufaszálat.
- Zsír! - vigyorgott a magas szőke fiú.
Haját katonásan rövidre nyírták. A fülek körül szinte kopaszra. Acélkék szemében érzelemnek nyoma sem látszott.
- Hulla mi? - röhögött a harmadik, a kövér fiú. - Mint a Gyuszi a nyáron. Becsárlizott, azt’ szénné tépve lezúgott a hetedikről. A csontjai szarrá törtek. Úgy hasalt a betonon, mint egy kibaszott rongybaba.
- Kértem már, hogy ne a gyerek előtt! - szólt élesen az öregasszony.
- Ugyan má’, nyanya! - válaszolta a szőke. - Had szokja a kisbige. Az élet harc!
A magas és a kövér fiú ismét vihogni kezdett, a fekete hajú azonban csak szótlanul meredt maga elé.
- Hívni kell a rendőrséget - mondta halkan.
- Én ide nem hívok jagellót, tesó. A kékek kutyák! - kiáltotta a kövér.
Arca kipirult az indulattól. Baseball sapkája alól kikandikáló apró füleit vörösre csípte a hideg. Mélyen ülő sötét szemeit körbe-körbe forgatta, mintha folyamatosan a bokrok között kutatna a tekintetével. - Nekem nem kell, hogy ezek itt szimatoljanak.
- Ja! - erősítette meg a szőke. - Először csak tanú vagy, aztán találnak valamit, amivel bevarrhatnak. Szenteste van! Vágod?! Ma tényleg haza kell mennem, különben megint az arcomra mászik az anyám.
- Pedig rendőrt kell hívni - mondta a rókabundás nő. Vastagon rúzsozott szája lefelé görbült. Frissen tupírozott, mahagóni barna frizurája tökéletesen harmonizált a földig érő bunda színével.
- De nem nekünk - vágta rá a kövér fiú. - Hívjon ide fakabátot maga! Mi leléptünk! Gyere, Zippó! - szólt a fekete hajúnak, de hiába, az továbbra is csak a földön fekvő testet bámulta.
- Na, jó, akkor maradj!
A kövér és a magas szőke elindult a Vértanúk tere irányába. Egy darabig még hallatszódott, ahogy morgolódnak: nekik nem kell zsernyák az ünnepléshez. Aztán befordultak a Nádor utcába és eltűntek.
- Nekem is mennem kellene - bökte ki a nagydarab férfi. - Megígértem az asszonynak, hogy sietek haza. Reggel összekaptunk, amiért ma is dolgozok. Nem érti meg, hogy ünnep ide vagy oda, az emberek húst akarnak. Sőt! Szóval nem mehetek későn haza, nem ülhetek egész este a rendőrségen, ugye… - hangjában már nyoma sem volt a korábbi magabiztosságnak.
- Mi is megyünk! Vár a papa, kicsim - mondta az öregasszony. – Megígérted, hogy segítesz a fát díszíteni!
- És mi lesz a bácsival? - kérdezte a kislány.
- Végül is neki már mindegy - mondta elgondolkodva a rókabundás nő. - Ha most bejelentést teszünk, valóban a rendőrségen tölthetjük az estét. Tudom, én is rendőr voltam. A kispesti kapitányságon. Fiatal vizsgálóként egyszer éppen karácsonyra osztottak be. Késő este jött a riasztás, hogy valaki fekszik a kiserdőben. Már a szagból tudtuk, hogy mivel van dolgunk, de amikor megfordítottuk… Az illetőt többször hasba szúrták. A test a nedves földön hamar bomlásnak indult, úgyhogy a lyukakon úgy folytak ki a belső szervek, mint valami sűrű leves. Ott kanalaztuk a zsákba egész éjjel. Na, én azóta nem eszem halászlét sem.
- Ez undorító! Mondtam már, hogy ne a gyerek előtt! - háborgott az öregasszony. - Ha ilyen jól tudja, mit kell tenni, tegye. Várja meg a kollégáit maga. Nekünk mennünk kell, a gyerek álmos.
- Már nem vagyok rendőr - válaszolta a nő, és a nyomaték kedvéért megigazította magán a bundát. - Ügyvéd vagyok, és nem érek rá itt szobrozni. Karácsonyi partira várnak a Vigadóban. Már most is késtem.
- Emberek maguk? - fakadt ki a fekete hajú fiú. - Hagynák itt dögleni ezt a szerencsétlen tagot?
- Ugyan, fiam - válaszolta az öregasszony, és a fiú vállára tette a kezét. - Régen én is így gondoltam. De aztán jött ötvenhat. A zűrzavarban nem volt idő eltemetni a halottakat. Szanaszét feküdtek mindenfelé. Senki nem törődött velük. Némelyiknek hiányzott keze-lába. A frissebbeket a kóbor kutyák marcangolták.
- Ne a gyerek előtt! - szólt rá a nagydarab férfi.
Az öregasszony arcán zavar tükröződött. Fakó bőre még inkább elszürkült. - De mi túléltük azt is – dünnyögte maga elé, és közelebb húzta a kislányt.
- Az apám - suttogta alig hallhatóan a fekete hajú fiú - éppen egy éve felakasztotta magát a padláson. Vagy három nap volt, mire megtaláltuk. Ott lógott a kolbászok között.
Súlyos csend telepedett a körben állókra. A sűrű hóesésben csupán a hópelyhek surrogása hallatszott.
Aztán mintegy végszóra begördült a villamos. A várakozók megélénkültek, siettek, nehogy lemaradjanak. Csak a fiú maradt még egy darabig.
- A francba! - sóhajtott végül, és elsétált.
Késő este egy járőrautó állt meg a villamosmegállóban. Két egyenruhás alak szállt ki belőle. Elemlámpák fénye villant, és a nyalábok pásztázni kezdték a bokrok alját.
- Gyere, Géza, itt van! - kiáltotta az egyik rendőr.
- Bazd meg, Lajos, ez tényleg itt van. Na, most mi legyen?
Gerda csokoládétortája
Amikor egy napos júniusi délutánon Gombos Gerda frissen pecsételt oklevelével kilépett a Dobos C. József Vendéglátóipari Szakközépiskola kapuján, még nem tudhatta, hogy a következő utcasarkon élete drámai fordulatot vesz.
- Hát te? Honnan hová? - kérdezte tőle köszönés helyett a Végzet, aki ezúttal nagynénje Szendrői Mihályné személyében érkezett a Lehel téri piac felől, nehéz cekkereket cipelve.
Az ábrándos tekintetű leánynak eleinte nem akaródzott csevegésbe bocsátkozni a földhözragadt Mari nénivel, de eszébe jutott, hogy a néni főszakács egy nagyvállalat üzemi konyháján, ami még jól jöhet egy állást kereső cukrászlánynak.
S lám, Gerda néhány nappal később munkába állt a Ganz-MÁVAG Mozdony- Vagon- és Gépgyár II. számú öntőműhelyének konyháján. Eleinte mint kézilányt alkalmazták, ám hála ügyességének és munka érdemrenddel kitüntetett Szendrői kartársnővel való közeli rokonságának hamarosan előléptették. Ő készíthette háromszáz éhes vasmunkás számára a napi menühöz járó pitéket, réteseket, piskótákat.
Gerda és Kis Tibor hegesztő szerelme december közepén, a hengercsarnokban tartott karácsonyi ünnepségen szökött szárba. A kettejük közti vonzalom – a szem és fültanúk szerint – már abban az első pillanatban kézzel foghatóan tapintható volt, amikor a fiú a lányhoz lépett, és keménykötését meghazudtoló gyengédséggel a fülébe súgta:
- Bukom a buktáidra, baba!
Gerda térdei a jóvágású fiatalember közeledésétől cseppet megroggyantak, és a lány aléltan hullott az izmos férfikarokba s a forró szerelembe.
A fiatalok szerelmének gyümölcseit hamarosan a gyár valamennyi dolgozója élvezhette. Tibor ugyanis – mint azt az olvasó antréjából már sejthette – lírai alkattal rendelkezett, így rövidesen szívszerelméhez szóló szerzeményeitől zengtek a szerelőcsarnokok.
A szerelem Gerdára is termékenyítően hatott: a gyárat és környékét hamarosan érzéki felhőbe burkolta a Bourbon vanília, forró csokoládé, égetett cukor mennyei illata. Vasmunkások sem azelőtt, sem azután nem kóstolhattak oly fenséges finomságokat, mint a cukrászlány lángolásának hónapjai alatt. A fülledt szerelmes éjszakákat, buja reggeleket és bódult délutánokat idéző krémesek, trüffelek, bonbonok lázba hozták az egyébként egyszerű koszthoz szokott munkásokat.
A művezető Bandi bácsit ámulatba ejtette, mennyire megnőtt a péntek éjjeli műszakba jelentkezők száma. A máskor mogorva férfiak piaci kofákat megszégyenítő csadarával marakodtak egy-egy helyért a beosztásban. Péntekenként ugyanis Gerda mandulás csokoládétortát sütött a vacsorához. A puha, omlós és bársonyosan krémes nyalánkságért éltek haltak az öntöde dolgozói.
- Gerdácska, drága, adja má’ meg a receptet! Vasárnap az asszonnyal a maga tortáját sütném, kis kezi’ csókolom … - nyafogtak kisfiúsan a tagbaszakadt lakatosok, hegesztők, fémvágók.
- Ó, nem államtitok ez - csacsogta a cukrászlány. - Szívesen megmondom. Nagyon egyszerű. Tortánkként kikeverek tizenöt deka cukrot, ugyanennyi vajjal és öt tojás sárgájával. A krémbe belecsurgatok két tábla olvasztott csokoládét. A Tibi a kedvencem, de hát ezt úgy is tudják – mondta kipirult arccal a lány. - Aztán liszt helyett hozzáadom a húsz deka finomra darált mandulát és óvatosan az öt tojás habbá vert fehérjét. Na, ezt zutty a sütőbe százötven fokon, negyven percre. Akkor a legfinomabb, ha még kicsit folyós a közepe, amikor felvágják!
Ám mint minden tündérmesének, egyszer csak a Ganz-gyárbéli desszertorgiának is vége szakadt. Mégpedig csúfos vége! Történt ugyanis, hogy Tibi a dalaival zenekart alapított, és a színpadról szétnézve rájött: Gerdáján kívül még ezernyi gyönyörű leányzó él a világban.
Jó ideje már ennek. A Ganz-gyárat régen bezárták, a II. számú öntőműhely legendás konyhájának illatára már csak a kiállító teremmé alakított csarnok falai emlékeznek. A kalocsai női börtön és fegyház lakói azonban a híres mandulatorta majszolása közben beszélnek még néhanap a cukrászlányról, aki szerelemféltésből kegyetlenül agyondöfte csalfa kedvesét.
